21. fejezet - Amabel vs Eric

Sziasztok! :)
Meghoztam a fejezetet, megint csak egy kis késéssel, ne haragudjatok! A következő már gyorsabban jön majd. :)
Köszönöm szépen a komikat, a tetszikelést, és gyakorlatilag azt, hogy látogatjátok a történetet. :)
Ezt a fejezetet Anikónak ajánlanám, boldog születésnapot! ♥
A játék második fordulója nemsokára életbe lép, viszont addig még jöhetnek nevek, kíváncsian várom, hogy van-e még vajon olyan személy, akiről szívesen hallanátok a történetben. :)
Jó olvasást!
Kisses&Hugs♥

Amabel vs Eric

-          Gondolod, hogy jó barátságot tudunk kialakítani? – lesokkoltam, most kérdezte meg, hogy lehetnénk-e barátok, oké, nézzük csak, gondoljunk arra, hogy nem Eric Saade kérdezte meg tőlem a dolgot, hanem Eric Khaled Saade, aki az előbb még futni is lusta volt, viszont megcsinálta a teámat, igen, így reálisabb, és remélhetőleg nem is fogok megbolondulni. Egy szerencsém van, hogy nem ittam, miközben kérdezett, mert az tuti, hogy az arcában kötött volna ki a forró folyadék. Erre mit válaszolhatnék? Hiszen persze, hogy szeretném, ha barátok lennénk, de szerintem itt az a legnagyobb kérdés, hogy tudnánk-e barátok lenni. Elismerem, néha tényleg túlzásokba tudok esni a sztárokkal kapcsolatban, még most sem fogtam fel, hogy itt van velem, az én lakásomban, és az én teámat szürcsölgeti. Ez valójában nagyon hasonlít az álmaimra, de mégis van egy apró kis különbség. Érzem Ericet, ha elmegy mellettem- nem csak a levegő áramlatára, hanem az illatára gondolok jelen esetben; még akkor is, ha most büdös izzadság szagú, az sem érdekel, mert ez az Ő illata, ami egyáltalán nem mondható kellemetlennek, sőt… ilyenkor kellene leszoknom a fangirlködésről. – Hahó, Amabel, mit mondasz? – lengette meg kezét előttem, meglehet, hogy egy kicsit elgondolkodtam. Ez tisztára abszurd, miért lenne a barátom? Hiszen nem is ismer! Ó… valószínűleg pont ezért. Jókor esik le, sebaj, legalább megvilágosodtam. Ideje lenne válaszolnom.

-          Gondolni éppenséggel nem gondolom, viszont reménykedem benne, jó lenne, mármint szeretném, ha barátok lennénk – szemben ült velem az asztalnál, a válaszomnál lesütöttem a szemeimet, az sem kétség, hogy elpirultam, még ha nem is volt olyan kínos a válasz, talán még aranyos is volt, de számomra akkor is felemelően furcsán kellemes érzés, már csak az is, hogy Erickel beszélek.

-          Most ha gonosz szeretnék lenni, vagy nem én tettem volna fel a kérdést, azt mondtam volna, hogy csak nyugodtan, hiszen a remény hal meg utoljára, de most inkább azt mondom, hogy ne remélj, bízz, mert szerintem mi ketten egy jó barátságot fogunk kialakítani – ki kellene kapcsolnom magamat, végül is bele mertem nézni Eric varázslatos szemeibe. Annak, hogy nem vagyok fagylalt nagyon is örülök, mert száz százalék, hogy elolvadtam volna a pillantása láttán, mert érzéki volt, kedves és egy kicsit sem aljas.

-          Örülök, hogy nem mondtad, mert valószínűleg megsértődtem volna – villantottam rá egy határozott, de egyben félénk mosolyt, és közben összekulcsoltam ujjaimat az asztal fölött.

-          Kétlem – dőlt hátra a székben, a szája sarkában megbújt egy apró mosoly, de komolyan folytatta. Hoppá, vajon most mi fog következni? – Először is, Amabel ne haragudj meg, de minden mozdulatodban látszik, hogy odavagy értem – na most esett le az állam.

-          Ez… - kezdtem volna el megmondani neki a magamét, de felemelte a kezét, ezzel belém fojtva a szót, majd folytatta ott, ahol abbahagyta, közben pedig kezeit a tarkóján összefűzte.

-          Tudom, hogy most ellenkezni szeretnél, majd erre is lesz alkalmad, de előbb még befejezném. Rengeteg rajongóm van, akik ugyan olyan, vagy még talán nálad is kedvesebbek, tündériebbek, de te szerencsésnek mondhatod magadat, mivel egy házba kerültél velem – szemeim elkerekedtek, ajkaim pedig egy „o” betűt formáltak. Hű de nagyra van magával! – Még mindig nem értem, hogy ez hogyan volt lehetséges, mert oké, hogy amerikai vagy, meg minden, de azért a nagyobb rajongóim általában tudják, hogy hol lakom – szerettem volna közbeavatkozni, de semmi értelmét nem láttam, folytassa csak, majd a végén megmondom, hogy én mit gondolok. Volt már dolgom egy-két öntelt alakkal, a nagy Eric Saade sem tud kifogni rajtam, most egy kicsit megpróbálom elfelejteni kinézetét, és csak a szavaira odafigyelni. – Habár oké, tudom, hogy a lakásod is üres volt, de ez akkor is túlságosan különös, miért menne egy elbűvölő lány egy kietlen semmibe? – gondolkodott el egy pillanatra. – Bármeddig is gondolkodhatok, nem fogok rájönni, de azért én kíváncsi vagyok mindenre – tekintetével folyamatosan kereste az enyémet. – Ugyanakkor kanyarodjunk csak vissza! A megsértődésből indultunk ki, mint ahogy mondtam már, rajongsz értem, tudom, hogy próbálod elrejteni, de a szemeid, és a folyamatosan pirospozsgás arcod elárul téged, lemerném fogadni, hogy ha csak egy mondjuk úgy, hogy – macskakörmözött a levegőben - „normális” sráccal lennél összezárva, a zavarod is kisebb mértékű lenne - fogta magát, és kezeivel rátámaszkodott az asztalra, ezzel a mozdulattal pedig közelebb került hozzám is. – Nem baj az, hogy ha szeretsz, mert az jó dolog, csak egy valamit szeretnék kérni, mutasd meg nekem azt a szobát – mutatott hátra a Saade szobám felé – elkezdtem nagyokat pislogni. Azt aztán nem! Most mondta, hogy odavagyok érte, ami az úgy oké, hogy igaz, de ha még ő is állandóan fel fogja hozni, hogyan tehetnék ellene bármit is?

-          Hogy mit? – ugrott fel a hangom egy, de meglehet, hogy két oktávval feljebb.

-          Jól hallottad, meg szeretném nézni azt a helyiséget – pillantott oda, én is odanéztem, és próbáltam kiszámolni magamban, hogy ha gyorsan felpattanok, és megkerülöm az asztalt, vajon előbb odaérhetek-e, mint Eric? Nagyon remélem.

-          Minek? – próbáltam egy nyugodt hangszínt megütni.

-          Ne add az ártatlant, nagyon jól láttam, hogy mennyire koncentráltál annak a szobának az elrejtésére. Tudod Amabel, nem vagyok vak, elég jók a szemeim, és felismerik a gyanús mozdulatokat – azt hiszem mostantól fogva kulcsra kell zárnom azt az ajtót.

-          Milyen gyanús mozdulat? – adtam még mindig az ártatlant. – Egyszerűen csak bezártam, hogy ne láthass be, mert akkora ott a kupi.

-          Bomba robbant bent, vagy mi? – bólintottam egyet, és elsimítottam egy tincset a fülem mögé. – Valamiért nem hiszek neked, ha csak rendetlenséggel találkozok, az nem baj, már megszokott látvány – nyújtotta ki kezeit, aminek segítségével sikeresen az asztal fölé magasodott. Itt az idő, gyorsan kell cselekednem, nem láthatja meg! Majd ráérek haragudni rá akkor - amiért olyan hencegő modorral mert velem beszélni -, amikor biztonságban tudom Ericet Khaled elől.

-          Komolyan mondom, hogy nem fogom megmutatni, nem érdemled meg, különben is, mi van akkor, ha elraboltam valakit, és odarejtettem el? Ha te is tudomást szerzel róla, meg kell, hogy öljelek, vagy legalább is lekötözzelek, hogy nehogy feldobhass, vagy a másik eset, hogy te is bűnrészessé válsz, és ketten megyünk a dutyiba – mondtam monológomat, Eric jóízűen nevetett, szemei csillogtak a reggeli beáramló napsugaraktól. Amíg ő azzal volt elfoglalva, hogy megpróbálja elfojtani nevetését, én addig villámgyorsan fogtam magamat és odarohantam az ajtó elé, hogy semmi alkalma ne lehessen bekukkantani. Lehet, hogy gyerekesen viselkedem, de szerintem ennél jobban már nem kellene növelnem az egóját, mert még a végén szétdurrantja az a nagymértékű fennhágás. Mi pedig szeretjük Saade-t, még ha mostantól titokban is kell tartanom. A fene egye meg, ez nehéz menet lesz!

-          Te kis hamis – hangsúlyozta az utolsó szót -, várj csak, úgy is bejutok én abba a szobába, nem rejthetsz el előlem semmit sem – most kell leteremtenem! Kezeimet összefűztem mellkasom előtt, és megszólaltam. Ő pedig folyamatosan közelített felém, majd megállt előttem egy karnyújtásnyira.

-          Már meg ne haragudj Eric – kezdem ugyan úgy, mint ő pár perccel korábban -, de te egy senki vagy, még hogy nem rejthetek el előled semmit sem? Felejtsd el – egy percre megingott, de felvette újra az erős, magabiztos, és legfőképp azt az ámulatba ejtően szexi tekintetét, amitől minden lány elájulna, főleg, ha ilyen közel nézne vele farkasszemet. – Azt teszek, amit akarok, amire kedvem szottyan, ha úgy gondolom, kidobhatlak a lakásomból, felgyújthatom ezt az egészet, na jó, ez azért rossz ötlet, de megtehetném, viszont lehet, hogy börtönbe kerülnék, na a lényeg, hogy te nem tehetsz semmit, nem mondhatod meg azt, hogy hogyan cselekedjek, és most megkérlek arra, hogy hagyd el a lakásomat.

-          Hűűű! – nyögte ki, azon is csodálkozom, hogy megtudott szólalni, mert eddig nagyon döbbent arckifejezéssel hallgatott végig. Most viszont még egy apró mosoly is megjelent a szája sarkában. – Színésznek készülsz? – támaszkodott meg mellettem az ajtófélfának. A kezével együtt, a fejem is fordult, majd nagyon lassan néztem vissza fel rá. Túlságosan közel volt, azt hiszem a szívverésem és a légzésem is kihagyott pár másodpercig. Nem szabad, most nem gyengülhetek el! – Mert egy ideig teljesen bedőltem neked. – Légy magabiztos, és erős, állj ellen a csábításnak!

-          Színésznek, én? Na ne nevettess – böktem meg játékosan a hasát, persze most nem úgy, mint első találkozásunkkor. Te jó ég, kicsit több mint tizenkét órája ismerem még csak Ericet, de már bökdösöm, ehhez is kell ám’ bátorság! Nem is tudtam, hogy nekem olyanom is van. – Most pedig megkérhetnélek arra, hogy mássz ki az arcomból? Tudod, nekem ma még iskolába kell mennem – mondtam neki artikulálva, és intettem a bejárat, Eric esetében a kijárat felé. Megindult, de én még mindig nem voltam hajlandó elmenni a kincseimet rejtő ajtó elől.

-          Lehet, hogy félre ismertelek – pff miről beszél? Hiszen még nem is ismer. – De ez nem jelenti azt, hogy ne imádnál, csak éppen jól tartod magadat.

-          Pulyka! – gratulálok Amabel, ennél durvábbat nem találtál?

-          Pulyka? – megdöbbenve hátrafordult.

-          Most mit bámulsz, mi bajod van a pulykával? – ennyire idióta is csak én lehetek.

-          Semmi – kezdett a döbbenet arca átalakulni vidámmá. – Viszont szerintem ez kicsit sem méltó hozzám – ő volt a soros, hogy összefűzze maga előtt a kezeit, sőt még a jobb lábát is átdobta a bal előtt. – Nézz csak rám, úgy nézek ki, mint egy ronda szárnyas madár? – oldalra döntöttem a fejemet, és elkezdtem minden négyzetcentiméterét átvizslatni. – Tudod mit, ne is válaszolj, mert még a végén én fogok megsértődni rád.

-          Azt kétlem, tudod Eric, tudom, hogy imádod a rajongóidat, és amint kifejtetted nekem percekkel ezelőtt, én is az vagyok, szóval te megőrülsz értem – egy diadalittas mosoly terült szét az arcomon, Eric pedig elképedve bámult.

-          Höh majd meglátjuk ki imád kit – mondta ki az utolsó mondatot, majd sarkon fordult, de még mielőtt felránthatta volna az ajtót, kinyílt az magától. – Szia Mia – köszönt, majd helyet cseréltek, a lány befelé, Eric pedig eltűnt a lépcsőházban.

-          Ebbe meg mi ütött? – kérdezte miközben odajött hozzám. Megvontam a vállaimat.

-          Nem tudom – mosolyogtam. – Lehet, hogy nem szereti, ha legyőzik – gondolkodtam el egy másodpercig. Mert így van, legyőztem! De van egy olyan sejtésem, ezt még visszakapom.

-          Miben? Amúgy tényleg nem szereti, bármi is volt az, már előre tudom, hogy ennek az egész harcotoknak vicces vége lesz – mosolyodott el.

-          Nincs itt semmiféle harc – tártam ki karjaimat. – Amúgy jó reggelt! – mosolyodtam el.

-          Neked is, és ha most még nincs is, majd lesz harc, vagy sőt, inkább háború.

-          Mi járatban vagy ilyen korai órákban? – kérdeztem, és megindultam eltakarítani a bögréket az asztalról.

-          Szeretnék kérni tőled egy szívességet, mivel hogy Will elviszi ma a kocsimat, eltudnál vinni a suliba?

-          Természetesen, bekopogok majd, ha indulhatunk – mosolyogtam, és kikísértem.

/Eric szemszög/

   Majd megmutatom én neki! Mi az, hogy senki vagyok, az biztos, hogy minden vagyok, csak senki nem, mi lehet abban a szobában? Mindenképpen ki kell derítenem, ami pedig a másik dolgot illeti, nem is érdemes foglalkoznom vele, viszont hm… hogyan tudnám legyőzni? Egyáltalán miért érzem úgy, hogy le kell győznöm?

   A válasz azt hiszem összetett, valójában úgy érzem, hogy szeretnék a barátja lenni, igaz, hogy még nem ismerem őt, de nem lenne rossz, ha jóban lennénk. Meglehet, hogy nem kellett volna kiteregetnem a lapjaimat, mert így azt hiheti, hogy kicsit túlzottan el vagyok magamtól szállva, de ez nem igaz, csak az igazat mondtam, már azt sem szabad?

   Bárki megmondhatja, hogy Amabel odavan értem, látszik rajta, hogy erőlködik, ha a közelemben van, talán ha nem lennénk szomszédok, már rég sikítozásba kezdett volna, és leteper az első adandó alkalomkor, de mivel hogy olyan helyen volt, ahol esélye van arra, hogy többször is összefutunk, nem szeretett volna kockáztatni, vagy csak simán egyszerűen hidegvérű, de mégis forróvérű.

   Ez olyan bonyolult! Minden emberhez szükség lenne egy kódfejtőre.

Miért kell korán reggel zsörtölődnöm? Miért nem lehet az élet egyszerű? Mert akkor unalmas lenne. Miért beszélek magamban? Mert nincs a közelemben más. Miért vagyok ennyire fáradt? Mert az éjjel keveset aludtam, sőt a turné is kifárasztott.

-          Pofa be Saade!

   Remek, most már nem csak a fejemben beszélek magammal, hanem hangosan is, ez borzalmas, szükségem van egy emberre, vagy… jobb ötletem van! Nyomás a zuhany, után aludni, az a legjobb időtöltés, és várjunk csak, Amabel elfelejtett megetetni. Na nem mintha nem tudnék magamtól enni, mert azért mégsem vagyok kisbaba, de jó dolog, ha nem nekem kell az ételről gondoskodnom.

   Szóval a terv: gyors zuhany, ennél is gyorsabb bevásárlás, és a jól megérdemelt alvás.

*

-          Eeeeriiiic! Befogom törni az ajtót! – fülemre szorítottam a párnát, hátha akkor elhallgat végre valahára. Rosszabb, mint egy ébresztőóra, mert azt legalább ki lehet nyomni.

-          Haver, húzzál haza! – ordítottam vissza, de már elkezdtem lemászni az ágyamról. Úgy nézhettem ki, mint egy holdkóros, szegény hajamat is biztosan elfeküdtem. Megragadtam a kilincset, majd feltéptem, és félreálltam az útból.

-          Tudod, te egyáltalán, hogy hány óra van? – bólintottam, majd becsaptam az ajtót, és megindultam vissza az ágyamba, eszemben sincs felkelni, vagyis ha már muszáj volt, inkább visszamegyek újra a párnák közé. – Mi vagy te, csecsemő? Hány órát aludtál már? Mit csináltál az éjjel? – ballagott utánam.

-          Nem, nem, nem és aludtam. Azt hiszem ennyi kérdést tettél fel, most pedig ha megengeded… - elértem az ágyamig, és szó szerint beledőltem.

-          Na majd meglátjuk – fogalmam sincs mire érthette, nem is nagyon izgatott, de elcsendesedett, szóval nekem ez éppen elég volt. Már egy ideje benne jártam az álmomban. Spanyolország egyik partján sétálgattam, mikor újra meghallottam J-Son lépteit a közelben, de nem figyeltem oda rá, és inkább tovább álmodoztam. Lehet, hogy nem kellett volna megfeledkeznem arról, hogy mennyire nagy barom tud lenni. Pechemre egy tál vízzel tért vissza, amit szépen lendületesen rám borított, amint ezt meg merte tenni, szemeim felpattantak, és villámokat szórtak, nagyon remélem, hogy ő is észrevette a tüzes lángokat, nem csak én beszéltem be magamnak.

-          Ember, halott ember vagy! – álltam fel, majd ugrásra készültem, de amint végig futott ez a gondolatmenet a fejemben, olyan gyorsan el is vetettem, tudod ki fog kárt tenni magában csak azért, mert leborították hideg vízzel. Nem tudott volna legalább langyosat hozni?! Gyorsan kiegyenesedtem, majd megszólaltam. – Oké, nem verekszem, mit szólsz egy menethez, vagy többre, hoztad az új játékot, ugye?

-          Tudod mit, erre már semmit sem mondok, már ott van a PS-ben. Aztán ne tartson sokáig az átöltözés Hercegkisasszony! – még nem vagyok teljesen ébren, ez az egy szerencséje.

-          Haha – aztán eltűntem a fürdőmben. Éhes vagyok, majd ha sikeresen elvégeztem a felfrissüléssel, azt hiszem rendelnem kellene egy-két pizzát. Most kivételesen nem tartott sokáig a rendbe hozásom, gyors voltam. – Kezdhetjük! – huppantam le a kanapéra.

-          Itt volt az ideje, nem tudom, mit tudsz csinálni háromnegyed órán keresztül – mondta, miközben belemélyedt a játékba.

-          Hol volt az annyi idő? Még a fele sem – puffogtam egy kicsit.

-          Man, ha bemész a fürdőbe, vagy egy tükör elé állsz, elveszíted az időérzékedet – na ez fájt, de hát ez az igazság, szóval ja, majd talán kinövök ebből valamikor.

-          De legalább jól nézek ki! – kezdtem el nyomogatni én is a konzolt. – Rendeljünk pizzát! – végszóra a gyomrom is megkordult.

-          Már megtettem, unatkoztam, mármint egyedül nem a legjobb játszani, az egyik felem mindig kipécézte a másikat – röhögte el magát.

-          Oké, na most mutasd meg, mint tudsz, jobban mondva mit nem tudsz! – villantottam egy gunyoros mosolyt.

-          Ne legyél ilyen pökhendi, tudod nem minden csaj bírja az egoista barmokat! – lökött oldalba.

-          Kit érdekelnek a csajok? Na jó, engem, de! Most játszunk, nincsenek csajok, csak a nemsokára megérkező pizzák – löktem vissza. Csak emlegetnem kellett, és bekopogtak. – Nyisd ki!

-          Te lakásod, nyisd ki te!

-          Én most játszom, na, hozzád közelebb van! – téves, mert én ülök közelebb, de egy kis hazugság nem árt, főleg úgy, hogy tudja, mi a valóság.

-          Ez nem igaz, de legyen, komolyan mintha egy nyávogós kislány lennél!

-          Mert te jobb vagy, mi? – állt fel, majd elindult az ajtóhoz.

-          Sokkal, egyrészt… hé, te nem is pizzafutár vagy! – változott át a hangja nem hisztissé, hanem inkább csalódottá. Csak nem éhes?

-          Öhm… nem, de hoztam kaját – mondta egy lágy hang. Ajj, J-Son közelében miért nem gyengült el a hangja?