26. fejezet – Nem gondolhatod ezt még te sem komolyan

Sziasztok! :)

Megint késtem pár napot, de elszámoltam magam, mint mindig; de az a lényeg, hogy most tudtam hozni.

Az utóbbi fejezeteknél, a komiknál úgy voltam, hogy amint megkaptam őket, válaszoltam… most sajnos nem fog menni, mert éppen nyaraláson vagyok, és max egy órára ha wifihez jutok, ami pedig nálam szinte semmire sem elég. De! Amint hazaérek – valószínűleg péntek éjjel, vagyis szombat reggel már teljesen elérhető leszek – az első dolgom, válaszolni az összesr; és már most nagyon szépen megköszönöm, ha leírod nekem, hogy mit gondolsz az adott fejezetről, vagy az egész történetről. :)

Most pedig nem is untatlak titeket tovább…

Jó olvasást! ;)

Kisses&Hugs♥

Nem gondolhatod ezt még te sem komolyan

Az előző fejezetek tartalmából: Amabel és Zachie filmnézős estét/reggelt tartottak, amivel Ericet sikeresen kiugrasztották barlangjából, tehát beállított a film utolsó félórájában a lány lakásába. Danny is megjelent a film végeztével; Zach elment aludni, Ama pedig egyedül maradt a két svéd énekessel. Molly bosszút tervez. Eric azt mondta Danny-nek Amabelről, hogy ronda. Amerikában pedig megint valami rosszban – vagy jóban? – sántikálnak.

/Amabel szemszög/

       Austin Mahone – 11:11

-          Mit csinálunk ma? – tetőtől talpig végigmértem a kérdezőt, majd szépen lassan, gondolataimat elsüllyesztve egy mély helyre, megszólaltam.

-          Te először is, felöltözöl - nem sikerült minden érzést eltüntetnem, viszont a hangomon nem látszott meg az, hogy pár méterre egy félmeztelen Saade közeledett a megterített asztal felé.

   A kósza gondolatokat próbáltam a legmesszebb elhessegetni, kisebb-nagyobb sikerrel. Danny már Eric előtt helyet foglalt, mily meglepő módon mellettem. Nincsenek más szavaim a srácra, minthogy aranyos és hm… tele van jó tulajdonságokkal. Vajon ő is lenne olyan nagyképű, mint a haverja, hogy ha nem teperne?

   Igazából nem tudom, hogy mit keresek én itt, túlságosan abszurd a helyzet, nem, nem is én, ők mit csinálnak itt? Mert nem hiszem azt, hogy kötelezővé tettem volna az ittlétüket, még csak nem is sugalltam nekik semmi ilyesmit; de mégis itt vannak. Számomra ez teljesen érthetetlen.

-          Támogatom az ötletet – helyeselt Danny komoly arccal, de azért látni lehetett a szája sarkában megbújó apró mosolyt.

-          Én nem, jó nekem így – mutatott végig magán – kényelmes – terült el egy hatalmas mosoly az arcán. Kezdem kapizsgálni, hogy miért is vagyok oda ezért a majomért.

   Pont abban a pillanatban, mikor leült volna, megszólalt a telefonom üzenetjelző hangon. Meg sem kellett szólalnom, pedig már pont nyitottam a számat, amikor leülés helyett a kanapé felé vetette magát. Ki gondolta volna, hogy kérés nélkül odahozza a telefonomat? Én biztos, hogy nem, és jól is tettem, mert ahelyett, hogy kézbesítette volna nekem, kezébe vette és megnézte az üzenetemet. Ez egy nagyon jó emlékeztető volt arra, hogy még véletlenül se felejtsem el azt, hogy mi most hadilábon állunk egymással.

-          Jött egy sms-ed – vetette oda félvállról.

-          Ó igen? Na nem mondod? Meg is nézhetném?  - toltam fel magam kezem segítségével.

-          Minek? – vonta fel szemöldökét. Vajon minek? Az én telefonom, és nekem jött. Fejemben szemeimet forgattam. – Azt írja hogy, „11:11 kívánj!”.

-          Zachie-től jött?

-          Ja – köszönöm az értelmes és szókimondó választ, ezért megérdemeltél egy újabb szemforgatást.

-          Odaadnád? – kérdeztem tőle egy erős éllel a hangomban.

-          Minek? – hogy adhassak egy pofont? Ne idegesíts Saade!

   Pont odaértem hozzá, amikor másodszorra kérdezte a ’Minek?’-et. Egyszer még fel fogom pofozni. De nem most, Molly nem örülne neki.

-          Mert az enyém? – kaptam ki kezéből.

   Nem törődtem azzal, hogy az sms-eknél volt megnyitva. Gyorsan kiléptem belőle, és már pötyögtem is a választ barátomnak: „Tiéd!”

-          Mit írtál neki vissza? – fordított meg tengelyem körül, és elkezdett tolni az étkezőasztal felé. Milyen kedves!

-          Erre én is kíváncsi vagyok! – erősítette meg a kérdését Danny is, aki már elkezdte elfogyasztani az elé letett ételt.

-          Közötök? – nincs semmi, csak a szomszédom, a másik meg a haverja.

-          Nincs – mondta az egyik teli szájjal, a másik meg szinte suttogva.

-          Én is így gondolom, de – tartottam egy kis hatásszünetet – csak annyit írtam vissza, hogy az az övé.

-          Úgy látszik, ő nem úgy gondolja – bökött a villájával a készülék felé. Valaki igazán megtaníthatná neki, hogy nem illik teli szájjal beszélni.

-          Mit írt? – ezeknek egy hét sem kellene, és máris megöregednének, amilyen kíváncsiak.

-          „Neked adom!” - de ez így nem lesz érvényes.

-          Mit ad neked? – vonták fel szemöldöküket.

   Felmutattam mutatóujjamat, ezzel egy kis időt kérve. Ha már kívánság, ne hagyjuk kárba veszni… Kívántam!

-          Egy kívánságot – a fiúk összenéztek, és fogalmam sincs, mi játszódhatott le bennük, majd egyszerre megszólaltak. Ezek ikrek?

-          Egy kívánságot? – folytatták még volna, de közbe szóltam.

-          Inkább tartsátok meg magatoknak! – néztem rájuk, majd elkezdtem én is enni.

-          Szerintem is jobban járunk – helyeselt megint Danny.

   A reggeli lassan, és meglepő módon csendben telt. A fiúk miután végeztek elkezdtek svédül motyogni. Tök jó, hogy én nem értem őket, na mindegy, lényegtelen, biztosan sok megbeszélni valójuk van, de azt nagyon remélem, hogy Danny nem kotyogja ki a tervet.

-          Amaabeel! – kiáltotta Molly mát az ajtó nappali felöli oldaláról – Eric hazajött! – háttal volt még nekünk, mert jól nevelt, és nem becsapja, hanem normálisan becsukja az ajtót. Már csak egyedül a kopogást kellene neki is megtanulnia.

-          Szia Molly – dörmögte Eric. A lány egy pillanatig megdermedt most már Ericre nézve, közben pedig végigpásztázott minket is Danny-vel.

-          Ó, hát itt vagy..toook – ezt de furcsán mondta, el is mosolyodtam, de nem csak én, a srácok is, sőt egy halk nevetést is megengedtek maguknak.

-          Hol lennénk máshol? – kérdezett vissza Danny. Mindenki megforgatta a szemét. Nos Danny, a válasz biztosan nem az én lakásom lenne.

-          Eric Saade – mondta Molly hangosan – gyere ide! – mutatott az előtte lévő üres padlóra.

   Eric feszélyezve, de felállt, és elkezdett Molly felé lépkedni. A lány szája sarkában megbújt egy hamiskás mosoly, de közben szeme villámokat szórt. Eric helyében azt hiszem én is féltem volna. Már csak egy lépés választotta el őket egymástól, Eric megállt, Molly pedig kezébe vette az irányítást. A mellettem ülő sráccal mi már tudtuk, hogy mi fog történni, magunkban már nevettünk Ericen.

       Big Time Rush – Show Me

-          Hogy képzelted azt, hogy nem írsz, nem hívsz, nem adsz magadról életjelet? – ölelte meg Molly Ericet, habár ez nem jó kifejezés, inkább megszorongatta.

   A srácnak ez úgy tűnhetett, mint az aggódás, és valamilyen szinten biztosan ezt is hitte, de nem, mi tudtuk, hogy ez valami más miatt van.

-          Ne haragudj!

   Danny-nek be kellett fognom a száját, mert különben maghalt volna a röhögéstől, így meg a röhögés hiányától purcant majdnem ki, de na, nem szabad Eric előtt felfedni a tervünket. Bevallom, nem csak a srác száját kellett befognom, hanem a sajátomat is, hiszen Eric olyan kiszolgáltatottnak és meghunyászkodónak nézett ki, hogy nehezen lehetett mellettük kibírni nevetés nélkül.

-          Eric, miért vagy csak egy alsógatyában? – nézett végig rajta, amikor elhúzódtak egymástól. A srác csak megrántotta a vállát válaszképpen. – Menj és öltözz fel!

-          Megyek már – indult meg az ajtó felé.

-          Naaaaaa – neki miért engedelmeskedik?

-          Bocs Ama, Molly-tól félek – az említett személy felém fordult, majd ördögien elvigyorodott.

-          Danny menj vele, és bizonyosodj meg arról, hogy tényleg felöltözik-e – mutatott először a szólítottra, majd Ericre, és végül az ajtóra.

-          Oké, főnök! – Molly élvezi a hatalmát, nagyon is. – Mit csinálunk ma?

-          Segítünk Amának!

/Eric szemszög/

-          Gyere már! – húztam ki Danny-t az ajtón, mert még mindig hátrafelé beszélt a csajoknak.

   Nagyon különös Molly viselkedése, szokott ilyen lenni, de az általában olyan, mint a vihar előtti csend. Tudom, hogy mesterkedik valamiben, de fogalmam sincs arról, hogy vajon mi lehet az. Danny vajon tudja? Á, reménytelen, túlságosan fél Molly-tól.

-          Molly-nak mi baja van? – kérdeztem tőle, miután beszálltunk a liftbe. Azt hiszem, kicsit el vagyunk kényelmesedve mindketten.

-          Miért, van valami baja? – vonta meg a vállát.

-          Molly-nak mindig van baja, de MOST mi a baja? Bosszút tervez? – léptünk ki az emeletünkön, majd kulcs használata nélkül beléptünk. Milyen már az, hogy valaki nem nézi meg, hogy be van-e zárva? Az az ember nagyon lökött, vagy csak szimplán hazudik. Nála mindkettő kitelik. Most is… miért gondolkodik ilyen sokat a válaszon? Csak nem át akar verni?

-          Féltett téged – még el is hinném, ha nem órák kellettek volna a kigondolásához.

-          Féltett… oké, haver – te sem tudsz jól hazudni. – Mit csináltál Amabelnél? – fordultam vele szembe.

-          Menj öltözni – mutatott fel a szobámhoz, majd amikor nem mozdultam kezébe vette az irányítást úgy, mint én nem rég’ Amánál; megfordított és elkezdett lökdösni.

-          Ne tereld a témát! – mondtam, miközben leráztam magamról a kezeit.

-          Milyen témát? – kérdezte már pár méterrel lemaradva.

-          Most meg ne add a hülyét! – tisztára, mint egy idióta, pedig nem az, na jó, igaz, hogy vannak gyenge pillanatai, de azért nem egy barom.

-          Milyen hülyét? – vigyorgott, amikor hátrapillantottam a vállam felett.

-          Pont azt! – végszóra becsaptam magam mögött az ajtót.

 

   Mi történhetett ebben a pár napban? Danny hogyan mehetett be egy szó nélkül hozzá? Habár… mintha mindenki csak úgy benyitott volna. Milyen neveletlenek vagyunk! Szokja meg!

   Molly pedig olyan mint amikor tervez valamit, vagy tervezett, és már csak a beteljesülésre vár. Azt hiszem itt az ideje elkezdeni félni, na nem mintha eddig ne tettem volna így, csak mégis megnyugtatott a tudat, hogy nem tud álmomban megfojtani. Fiatal vagyok még a halálhoz. Azt hiszem Danny-t ma marasztalom éjszakára, és bedugom az ágyamba, én meg majd elfoglalom valamelyik másik szobát.

        Jedward- What’s Your Number?

-          Miért mondtad azt, hogy Amabel ronda? – kiabálta lentről.

-          Ne kiabálj te idióta! – téptem fel az ajtót immár teljesen felöltözve, majd szúrós pillantással közelítettem a srác felé. – Miért mondtam? Mert ez az igazság – dobtam le magam a kanapémra, majd elterültem rajta, és próbáltam magamat nem felhúzni Danny hülyeségein, mélyeket szívtam a frissítő levegőből.

-          Ha Ő ronda, akkor te… te… te olyan vagy, mint egy gnóm – hát nem éppen.

-          Gnóm? Ez hogyan jutott az eszedbe?

-          Ne tereld a témát! – kezdem azt hinni, hogy Danny papagáj lett, percekkel ezelőtt már lejátszottuk ezt a beszélgetést fordított felállásban. – Ember, ha az a lány szerinted tényleg ronda, akkor nálad hatalmas problémák vannak az emeleten, és most nem arra gondolok, hogy egy olyan idegbeteggel összejöttél évekkel ezelőtt, mint Molly; és ha ezt vissza mered neki mondani letagadom, hiszen emellett még az unokatesóm és szeretem, de azért tény és való, hogy ijesztő tud lenni.

-          Ezt most figyelmen kívül hagyom, de te is nagyon jól tudod, hogy Molly elképesztően aranyos is tud lenni, ha meg félsz tőle, akkor biztosan jó indoka van arra, hogy ezt az érzést keltse benned – egyetértéskén bólintott egyet. – Ami pedig Amabelt illeti – kerestem a megfelelően nem túl bunkó szavakat – maradjunk csak annyiban, hogy nem jövünk jól ki egymással.

-          Ami nem feltétlenül jeleni azt, hogy ronda – ez igaz -, és ez így is van. Nincs sok ilyen elbűvölő teremtés – szinte már ámulattal beszélt róla.

-          Mi van Danny baba? Csak nem te vagy Jacob, és belevésődtél Nessie-be, avagy Amabelbe? – ez komoly? Ezt még csak nem is tudhatnám, hiszen ez a rész nem jelent meg, túl sokat beszéltek erről a csajok, miért is vagyok ennyire jóban velük?

-          Danny baba? Jacob? Belevésődés? Nessie? Amabel? Napszúrást kaptál? – ha az arcára figyelek, biztosan egy hitetlenkedő szempárba nézhettem volna bele, de a plafon jelen esetben érdekesebbnek tűnt számomra.

-          Hol kaptam volna napszúrást te együgyű?! Délelőtt, sőt még reggel van! Meg aztán végig lent voltam Amánál – mert a kisasszony hajnali filmnézést tartott az amerikai izomagyú pasijával.

-          Mit kerestél te lent? – folytatta tovább a ’kihallgatást’, csak nem féltékeny vagy, arra, hogy többet vagyok vele, mint te?

   Ha úgy nézzük, hogy abba szeret bele, akivel többet van, az én lennék?! Na ezt cseszhetjük, jobban mondva cseszheted, hiszen egy: ott van a pasija, kettő: nincs kettő, de azért az is fontos, hogy én többet vagyok a közelében, mint te, szóval… habár nem is, kitudja mennyi ideig tartózkodtál vele, amíg J-Sonnal Dániában voltunk? Milyen ürügyekkel sikerült a láthatáron maradnod? Hülye Saade, miken gondolkozol?! Ez még Danny haverod fejében is teljesen sületlenség, na de a tiédben? Kibírhatatlan.

-          Felébredtem – ami lényegében  igaz, csak éppen az maradt le, hogy nem magamtól.

-          És az első utad mindjárt a ronda – nyomta meg a szót – Amabelhez vezetett?

-          Első? Igen. Ronda? Igen. Miért? Azért, mert miatta keltem fel – mondtam már egyre bosszúsabb hangnemben.

-          Csak nem vele álmodtál? – kérdezte kissé mogorván, de azért ki lehetett azt is hallani belőle, hogy ’igazam volt’, mármint neki, nem nekem.

-          De persze, bányarémekkel – felszisszent, oké, ez tényleg túlzás volt – álmodozom, nem vagyok hülye – de; most nagyon úgy tűnik, hogy az vagyok. – Tehát hangosan nézett filmet, és mivel fölötte lakom, megzavart.

-          Három emelettel aludtál fölötte, mégis hogy a francban tudtál felkelni arra, hogy filmet nézett? – ez egy nagyon jó kérdés, és van is rá ésszerű, és teljesen igazi magyarázatom.

-          Jó a hallásom – vontam meg a vállam fekvő helyzetemben, Danny pedig felhorkant ellenkezése jeleként. – Oké, akkor értem haza, amikor valószínűleg épp elkezdte nézni, és mivel megszokásommá vált, hogy már kiszállok Miáék emeleténél, most is így tettem, és meghallottam, majd amikor már a saját ágyamba feküdtem bele, a fülemben még akkor is ott motoszkált az az idegesítően hangos filmhang, és nem bírtam elaludni, pedig próbáltam, és nagyjából egy óra elteltével lementem ’szólni’ miatta.

-          Vagyis kezdesz belezúgni… - mi? Dehogyis, még az kéne! Borzongtam meg; elég nekem Molly is. – Figyelmeztetlek Saade, nem lesz könnyű dolgod – felnevettem a hangsúly hallatán, fenyegetően csengett, viszont Danny szájából furcsának és nevetségesnek hatott.

-          Először is, nem, eszemben sem volt, még a legkisebb véletlenségből sem. Másodszor pedig… ha akarnám fél másodperc alatt a barátnőm lehetne – imád engem, könnyű dolog lenne megszerezni magamnak, de! Nem akarom.

-          Csak azt hiszed: ott van Amerikában a barátja, és nem úgy néz ki, mint aki egy egoista popsztárral megcsalná a szerelmét; ahogy az előbb mondtam, már bemutatkoztál… elég ’szépen’; és ha ezek felett elnézünk, még akkor is van egy akadály, az pedig én vagyok – miért beszélünk erről? Engem egyáltalán nem érdekel az a csaj. Aludni akarok!

-          Oké, neked adom – ültem fel ülőhelyzetembe, és szembenéztem Danny-vel. Ahogy gondoltam, olyan fejet vág, mint aki nem hinne a fülének.

-          Vagy tényleg nem érdekel, vagy nagyon nagy tagadásban élsz Mr Napszemcsi, ó ha már itt tartunk; add vissza – veszélyes pillantással viszonoztam az övét, ezért hozzátette: - kérlek.

-          Rendben, ha megtalálod a gyűjteményem között, visszakapod – nincs sok a szekrényben, max 15-20 darab, egyszerű megtalálni a sajátját.

-          Kösz – a hangja lemondó volt, már el is búcsúzott a szemüvegtől.

-          Ott van a konyhapulton – biccentettem a fejemmel az irányába, majd elnevettem magamat, miután láttam, hogy megkönnyebbültem kifújta a levegőt.

*

/Amabel szemszög/

Szép jó estét/napot/reggelt! – vigyorogtam a magam elé képzelt emberekre.

Utoljára két napja hoztam a fejleményeket, viszont azóta nem tudtam semmi hírt adni magamról, mert szó szerint rohantam minden percben ezen a hétvégén. Egy kedves barátnőm, aki néha tud gonosz is lenni – neveket most sem használok. Molly-t meg még véletlenül sem állítom be rosszként. Bőven elég, ha sajtó és az emberek gyönyörű hangú angyalként tekintenek rá. Amikor a mondat második felét mondtam, eltakartam a számat, hogy ezzel tompítsam a hangomat. – körbevezetett két idegesítő személy jelenlétében egész Stockholmban. Megmutatták az összes olyan helyet, boltot, kereskedést, ahol majd segítséget és kellékeket találhatok munkámhoz, természetesen az iskola mellet, vagyis nem is a munkámhoz, vagy mégis, csak éppen a sulitól kapott feladatoknál kell majd azokat teljesítenem – össze-vissza hadoválok mindent, teljesen kimerültem. – Világosan: ami feladatot, vagyis rendezvényt kapok majd egyszer az iskolától, majd egyszerűen tudom teljesíteni, hiszen tudom, hogy mit hol találok. Remélem így most érthetőbb voltam – engedtem meg magamnak egy félszeg mosolyt, és közben csóváltam a fejemet. – Nagyon hálás vagyok nekik azért, hogy ilyen sok időt szántak rám, és hogy foglalkoznak velem –  küldtem egy igazi hálás mosolyt a kamerába, ugyan úgy, mint nem is oly’ rég a szemük előtt is villantottam. – A legdurvább az egész hétvégében azok voltak, amikor a kikötőbe mentünk az autómmal, majd mikor ki szerettem volna szállni tudatosult bennem az, hogy bezártak a saját autómba, méghozzá úgy, hogy én vezettem és még csak a kulcs sem volt a közelükben. Nem is tudom, hogy zsenik-e vagy igazi zsebtolvaj palánták, vagy csak lepaktáltak M-el. Habár ezt nagyon nem hiszem, neki ebből semmi haszna nem lenne, na nem mintha a srácoknak lett volna, csak egyszerűen jól szórakoztak rajtam. A pillanat hevében teljesen elfelejtettem, hogy nincs szükségem kulcsra ahhoz, hogy sikerüljön kikerülnöm drágalátos börtönömből. Majd miután sikeresen kinyitottam az ajtót, szemet hunytam csíntevésük fölött. Majd végigjártuk a kikötőt, természetesen nem lazsálás szempontjából; és a két srác mindkét oldalról letámadott, és majdnem beledobtak a vízbe, na nem mintha nem tudnék úszni, vagy ilyesmi, de azért a víz nem tűnt valami melegnek, és azért nem is olyan helyen voltunk, ahol lehetett volna fürdeni. Utána meg is kapták a magukét. Figyelembe vettem azt a mondást, hogy ’Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon!’, remélem legközelebb nem fog ilyen butaság az eszükbe jutni. Teljesen ki is fáradtam, szóval több beszéléshez már nincs nagyon energiám… - mondatomat megnyomatékosítottam egy ásítással is. – Arra azért kíváncsi lennék Zach, hogy mi volt olyan nagyon fontos, ami miatt még csak egy percre sem tudtunk beszélni – mosolyogtam nagyon haloványan. – Na de, tartom magam az előbbi köszönésemhez – kacsintottam egyet a kamerába -, tehát szép jó estét/napot/reggelt! Szép álmokat! Szép élményeket! Kellemes ébredést!