34. fejezet - Születésnapi ajándék

Sziasztok, Drága olvasóim! :)
Nagyon szépen köszönöm azt a rengeteg kommentet, amit kapok Tőletek! Hihetetlenül hálás vagyok, és mindig hatalmas mosollyal olvasom őket. :)) Köszönöm szépen! :)
Ha rajtam múlna - szerencsére nem így volt -, akkor most még nem hoznám a fejezetet, szóval köszönöm Nina Law-nak a buzdítást. :D Már csak az kellene, hogy Te is hallgass rám.
Az ezt követő fejezetben lesz majd egy kis változás, majd azt akkor észre fogjátok venni. Próbálom magam a kitűzött időponthoz tartani. :)
Még tegnap reggel - igen, akkor még úgy nézett ki, hogy már a délelőtt folyamán elkészülök - kiválasztottam egy albumot, amiről hoztam volna a fejezet alá a számot, de mégis inkább úgy döntöttem, hogy ma nem hozok zeneszámot. :)
Nem tudom mit fogtok szólni a fejezethez. A cím nem teljesen megfelelő, de higgyétek el, a következőben rájöttök a dolgokra. :)
Most pedig... jó olvasást kívánok! :)
Puszi♥, adadel

34. fejezet - Születésnapi ajándék

   /Amabel szemszög/

   Ha nem én, Eric játszik taxisosat. Ezen a héten nem csináltam szinte semmi mást azon kívül, hogy Eric után/elé futkostam, vagyis gurultam, ki hogyan nézi. Molly teljesen kisajátította Saade járműjét – de van egy olyan sanda gyanúm, hogy már elhozhatná a szervizből a sajátját, csak túlságosan tetszik neki, hogy Eric teljesen ki van szolgáltatva; az én káromra.

   Most pedig mivel mindenkinek valami elintéznivaló dolga akadt – mily meglepő -, senki sem vállalkozott arra, hogy kihoz a reptérre, csak mutogatni tudtak, ezáltal pedig Eric nem úszta meg a dolgot. Viszont ami meglepett az az, hogy nem ellenkezett, csak mosolygott, és még mindig mosolyog, megállás nélkül…

-         Tényleg gyönyörű ez a város, főleg így sötétedéskor – szólaltam meg, miközben kifelé tekintgettem az ablakon, a fényes kilátásban merengve.

-          Aha, tényleg az – oka van annak, hogy az épületeket figyelem. Aggaszt, hogy Eric ma ilyen mosolygós, úgy érzem, mintha valamiben mesterkedne.

-         Na, milyen volt a napod? Minden rendben megy a stúdióban? – kérdeztem kíváncsian. Nagyon várom már az új albumot, de megnyugtató, hogy nem csak én vagyok ennyire izgatott, hanem még jó pár más rajongója is.

-         Jó volt.

-         Csak ennyi, hogy jó volt? Na nem gondolod komolyan, hogy ennyivel beérem?! – csattantam fel egy kicsit ingerültebben, mint kellett volna. Nem szeretem, ha valaki csak pár szóval rendez le.

-         Nagyon jó volt – adta meg az egy szóval hosszabb választ. Hát nagyon szépen köszönöm. Tudod mit? Nem is érdekelsz. A hátralévő utat inkább magamba roskadva és csendben fogom eltölteni. – Hé, Ama, mondtam már, hogy nem adok ki semmilyen információt sem, majd idővel minden kiderül – óóó Istenem!

   Megfogta a combomat, és… és… több, mint három másodpercig ott tartotta a mancsát, és nem kapta el, és utána szép lassan emelte csak el. És én teljesen lefagytam, és azt hiszem normálisan kellene vennem a levegőt, és nem kapkodva. Nyugalom Amabel, nem történt semmi sem! Lélegezz, ki-be, ki-be. – Óvatosan felé fordítottam a fejemet, majd még mindig elkábulva pillantottam fel rá. Bárcsak ne tettem volna! Egy ezer wattos mosolynál is nagyobb terült el az arcán. Mondhatom eléggé idegesítő volt, de még annál is vadítóbb. El kell szabadulnom. Pont jól jön, hogy hazautazok.

-         Oh, bocsi, megszokás hatalma – hogy mi van? Ezt direkt csinálja velem? Nem látja, hogy ezzel nem megy semmire sem?

-         Ez az én szövegem – sütöttem le szemeimet.

-         Valóban? – kérdezte.

-         Aha – fújtam elhalóan. – De ha már itt tartunk, kinek a combját szoktad fogdosni? – élénkültem fel, miközben tekintetemet kitartóan az övébe mélyesztettem.

-         Ezt én is kérdezhetném – nézett rám egy pillanatig még mindig mosolyogva, majd visszafordult az út felé.

-         Szerintem inkább ejtsük a témát – néztem ki újra az ablakon.

-         Kijöjjek majd hétfőn érted? – eleget tett a kérésemnek. Ezt sem gondoltam volna.

-         Nem lesz túl korán ahhoz? – a kérdése melegséggel töltött el, de azért ott van a nagy kérdőjel is bennem.

-         De igen – vonta meg vállait. Csak óvatosan, ez nehogy kihasson a vezetésre! Azért mégiscsak elmosolyodtam magamban.

-         Akkor gyere. Reggel fél hétkor landol a gépem, a sulis cuccomat már bepakoltam a csomagtartóba, szóval ha lehetséges, ezzel gyere, jó? – néztem rá kérdőn, viszont a hangomból inkább az utasítást hallhatta ki.

-         Megegyeztünk főnök – szalutált egyet. Még jó, hogy legalább egy kézzel fogja a kormányt. – Amúgy tényleg nem értem minek mész haza, hiszen ha úgy vesszük, az időeltolódással is számolva, nem több, mint egy napot leszel LA-ben.

-         Ezt már mindenkivel átrágtuk, és igazatok van, de megígértem, és tényleg szeretném már látni a szüleimet és a hugicámat, még akkor is, ha csak nagyon rövid ideig leszek otthon – válaszoltam ugyan azt, amit már sokszor elmondtam.

-         Aha, értem… és biztos csak ezért? – a kérdés után összeszorította a száját, csak egy vonal látszódott belőle. Ezt a reakcióját nem értem. Miért nem értem?!

-         Mi másért? – nevettem fel, pedig egyáltalán nem érzem magam felszabadultan. Frusztrált vagyok, és ez miatta van így!

-         Mit kapsz majd szülinapodra? – ez egy nagyon jó, elgondolkodtató kérdés. De hé, ezen én már agyaltam elég sokat, és tudod mit?

-         Nem tudom. Nem árulták el a fiúk.

-         A fiúk, mi? – kérdezte gunyorosan.

-         Aha, a fiúk, ki más? A többiek nem beszélnek az ajándékról, ők viszont igen, direkt, hogy húzzák az agyamat.

-         Azt nem nehéz – mosolyodott el féloldalasan.

-         Hééé, mit képzelsz, ki vagy te, hogy így beszélsz velem?! – csattantam fel félhangosan, ma már nem is tudom hányadszorra. Ideges vagyok, de nem tudom, hogy mi miatt. Talán Eric közelsége, vagy az, hogy nem tudom, hogy mi miatt megyek haza? Lehet, hogy fele-fele arányban oszlik ez meg.

-         A kedvenced, Eric Saade – hát… nos… valljuk be… ez jogos.

-         Ki mondta, hogy a kedvencem vagy? – és eszembe jutott valami ütős. Vagyis remélem, hogy az lesz. – Lehetsz a kedvencem, mégpedig a háziállatom. Mi szeretnél lenni? Cicus, vagy kutyus, netán aranyhal? Remélem bírod a vizet – mézes-mázas hangnemben beszéltem, méghozzá vigyorogva.

-         Pulyka – morogta az orra alatt. Felnevettem, jó hangosan, és szívből jövően.

-         Az akarsz lenni, vagy ezt rám mondtad? Mert ha az utóbbi, akkor meg sem hallottam – nyújtottam ki felé a nyelvemet.

-         Gyorsan húzd vissza! – nézett rám fél szemmel.

-         Mert különben mi lesz? – na jó, muszáj volt visszahúznom, mert különben elharaptam volna, viszont kezdek felszabadult lenni, de a hangsúly még csak a ’kezdek’en van.

-         Leharapom – válaszolt mosolyát visszafojtva.

-         Tudod mit harapgass – fortyogtam csendesen.

-         Mit? – nevetett.

-         A sajátodat!  - a jókedvűség ragályos.

   Bármennyire is forgolódtam volna saját dühömben, mint a felhőtlen boldogságban – hiszen teljes homályban élek, hogyan lehetnék így nyugodt? –, nem sikerült. Ő vigyorgott, én pedig nem bírtam eltüntetni a számról a mosolyomat. Úgy látszik emellett a srác mellett valahogy mindig sikerül elsöpörni az aggályaimat, még akkor is, ha nem véglegesen, és közben legszívesebben kitekerném a nyakát – na jó, mondjuk mostanában elég jól megvagyunk egymással, csak apró összekapások vannak, de az elég sok van. Ritkán értünk egyet.

-         Szerintem a tiéd finomabb – szép visszavágás. Hogyan tovább?

-         Nem vitatkozom veled – vontam meg a vállamat, majd egy diadalittas mosoly kíséretében kibámultam az ablakon.

   Meglepő módon már láttam a repülőteret. Mikor hagytuk el a várost? Nem emlékszem rá, talán túlságosan belemerültem a tájba, úgy, hogy a fáktól nem láttam az erdőd. Azt hiszem ez nem meglepő, főleg úgy, hogy Eric – a kedvencem ül mellettem. Mondjuk, még mindig nem tudom, hogy milyen állatnak képzeli magát, de majd megkérdezem, ha hazajöttem, és a válaszától függ, hogy milyen eszközöket szerzek be. Vajon van akkora akvárium, hogy ő is beleférjen? Na jó, ez nevetséges. Az arcomról nem akar eltűnni a mosoly. Miért kell nekem ilyeneken agyalnom?!

-          Min derülsz ilyen jól? – kérdezte felvont szemöldökkel. Nem értem, hogyan láthatta a vigyorgásomat, lehet, hogy közben kuncogtam is?

-          Á, semmin-semmin – legyintettem egyet, majd próbáltam komolyabb arcot vágni.

-          Aha, oké… megérkeztünk, de ha gondolod, még hazamehetünk – kacsintott egyet, majd ügyesen leparkolt.

-          Szia, Eric – nyúltam az ajtóhoz -, hétfőn találkozunk – nyitottam ki, majd kiszálltam.

   Kivettem a hátsó ülésről a kistáskámat – nem viszek haza semmit sem, hiszen nem hoztam el mindent -, majd elindultam a bejárat felé. Pár lépést tettem, mikor megfordult és intettem egyet Ericnek, viszonozta, viszont nem mosolygott úgy, mint én, csak nézett előremeredten.

   /Eric szemszög/

   Sajnálom, hogy nem mehetek be vele, de ez a hírességgel együtt jár, és ameddig Ama nem akarja, hogy lencsevégre kapjanak minket – bezzeg Danny-vel lefényképezhették, vagyis nem örült neki, de akkor is -, addig semmi feltűnősködés nincs engedélyezve. Kicsit zavar, de hát ez van. Amúgy nem is tudom hogy miért érdekel ez engem. Kezdek tisztára begolyózni.

-         Helló? – szóltam bele a telefonba. Még jó, hogy megcsörrent, mert belegondolni sem merek, hogy még milyen gondolatok bukkanhattak volna fel a kobakomban.

-         Csá, hol vagy? – rögtön a közepébe. Alex már csak ilyen.

-         Reptéren.

-         Hova mész? – hökkent meg.

-         Nem én, Ama.

-         Vele mész? – kérdezte teljesen meglepődve, majd én is ugyan ilyen hanglejtéssel válaszoltam neki.

-         Naná, miért ne mennék? Tök buli lesz találkozni a családjával, hiszen járunk. Nem, nem megyek vele – még én is hallottam, hogy fújt egy hatalmast majd (nem tudom miért kellett lenyugodnia, de mivel másodpercek múltán válaszolt csak, erre gondoltam) elkezdődött a kínvallatásom telefonon keresztül. Ez azért elég érdekes.

-         Mi lenne, ha most az egyszer nem lennél vicces kedvedben? Amúgy megjegyezném, ez egyáltalán nem volt az, már majdnem hívtam Mike-ot, hogy elújságoljam a hírt. Amúgy nem én mondtam, hogy jársz vele, hanem te. Szóval jársz vele?

-         Naná, szoktam vele sétálni, főleg mostanában, hogy egy autóval kell közlekedünk, de előtte ugye még el kell addig is jutni…

-         Saade, te hülye vagy! – szakított félbe, majd lecsapta a telefont. Miért is hívott? Áh, nem lényeges.

   A hazafelé út rövidebbnek tűnt, de örültem is neki, mert legalább nem kellett magamba fordulva roskadnom. Habár így sem igen gondolkoztam. Kizártam a nem megfelelő beugró képeket, és csak a zenére koncentráltam. Több-kevesebb sikerrel, hiszen nem hallgattam a rádióban szólókat, hanem költöttem őket. Legalábbis egyet mindenképpen. Felhasználtam a hátsó ülést. Manapság túl sokat vagyok taxisofőr. Ha ezt agy kicsit átformázom, elég jó alapanyagot kapok.

   /Mike szemszög/

   Imádom a srácokat, tényleg, de Alex ma még az őrült napjainál is idegesítőbben viselkedett. Tudom, hogy teljesen fel van spannolva meg minden, hiszen összeakarja hozni Ericet és Amát – ahogyan én is –, de ezt egyáltalán nem értem, hogy miért pénteken este akarja megbeszélni. – Amúgy van egy olyan érzésem, hogy nem ez volt az eredeti ötlete, valószínűleg bulizni szándékozott menni, de biztosan megváltoztatta valaki a véleményét.

   Éppen Layla-val voltam, amikor megcsörrent a telefonom:

-         Helló, tessék!

-         Szevasz, hol vagy? – hallottam meg Alex hangját a vonal túloldaláról.

-         Egyik haveromnál – barátnőmre pillantottam, aki mosolygott és bólintott egy aprót, majd megszorította a kezemet. – Miért?

-         Valamit csinálnunk kell ezzel a két vak emberrel! – mondta dühösen. Aha, szóval Amáékról beszél. Egyetértek, de Ama elutazott, nem tudunk tenni semmit sem.

-         Most? Ugye tudod, hogy külön vannak?

-         Mármint, hogy nem járnak, vagy hogy Ama repül?

-         A másodikra gondoltam. A járásról még nem is beszélhetünk – sóhajtottam elhalóan.

-         Mondtam már, hogy vakok?

-         Ja, na de majd megbeszéljük, most nem érek rá.

-         Mondjuk, beszéljük meg fél óra múlva? Le kellene ülnünk Erickel is beszélni – hadarta el izgatottan. Ennek nincs magánélete? – Találkozunk Ericnél! – és letette. Csúcs, most rohanhatok haza.

      Mázlimra, Layla egyetértően elengedett. Ismeri Ericet – rajtam keresztül -, ezért teljesen egyetért velünk, és ha nem is saját kezűleg, de közvetve szeretne segíteni nekik.

-         Eric bármelyik percben ideérhet – ittam egy kortyot az üdítőmből.

-         Akkor a terv: ha Amabelnek véletlenül randizgatni lesz kedve, elérjük, hogy a srác elmeneküljön. Na de Erickel mit kezdünk? – kapcsolgatta folyamatosan a csatornákat a tévén. Nem talált magának semmi érdekes műsort. Az ajtónál kulcszörgésre lettünk figyelmesek, majd a zár kattanása hallatszott. Eric lenyomta a kilincset, majd kívülről nekicsapódott az ajtónak. Ja igen, az ajtó amúgy nyitva volt.

-         Mi a francot csináltok ti itt? – kérdezte felvont szemöldökkel, mikor belépése után meglátott minket.

-         Téged vártunk. Van egy kis megbeszélnivalónk – mondta Alex halál komolyan. Alig bírtam visszafojtani a mosolyomat, eléggé hátborzongatónak hangzott.

-         Mi? Miért? Csináltam valamit? – hökkent meg, majd kábulatából feléledve, cuccait ledobta elénk az asztalra, utána pedig elindult a hűtőhöz, hogy szerezzen magának valami erősítőt.

-         Pont az a bajunk, hogy nem – megpróbáltam én is olyan hangsúllyal válaszolni, mint az imént Alex, persze neki valahogy ez jobban áll.

-         Kellett volna valamit?

-         Ne add az ártatlan vakot, te idióta! – Eric csak összeráncolta homlokát, majd egy vállrándítással elintézett minket, majd lehuppant közénk, és kezébe vette az irányítást. Mármint a távkapcsolót sajátította ki magának. – Kiverjük belőle az igazságot? – nézett át a srácon Alex, majd a szemében kivillanó gonoszságot meglátva, na meg azt, hogy Eric arca kicsit megrándult, bólintottam egy hatalmasat.

-         Hé, el ne felejtsd, hogy én vagyok a munkaadód! – kezdte el zsarolgatni a táncost a popsztárt. Szép.

-         Majd átmegyek Danny-hez addig, míg felépülsz – vigyorgott ördögien.

-         Mi lenne, ha beavatnátok előbb abba, hogy miért akartok agyonverni?! – csattant fel. Nos igen, ezt teljesen megértem. Alex sóhajtása közepette még a hajába is beletúrt, majd feltett egy kérdést, miközben visszafordult a képernyőhöz, ami éppen egy főzőműsort sugárzott. Apropó… éhes vagyok.

-         Mi van Amával? – azt hiszem ennél jobban el sem lehetett volna kezdeni ezt a beszélgetést, feltéve persze, ha az lesz belőle.

-         Most száll fel a gépe – nézett a karórájára és elmondta nekünk a teljesen felesleges infót, hiszen mi is pontosan tudtuk. Alex csak a szemét forgatta, én pedig folytattam.

-         Ezt tudjuk, de úgy értem… – próbáltam valami értelmes kérdést összerakni, persze úgy, hogy teljesen érthető és nyilvánvaló legyen Ericnek is. – Milyen érzésid vannak irányába? – csak egy kicsit vágott értetlen képet.

-         Hát… mondjuk hála, hiszen odaadta a kocsiját úgy, hogy nincs is itt. Na meg persze kíváncsiság, fogalmam sincs minek ment haza egyetlen egy napra. Biztos a Larson gyerek miatt – aha, szóval féltékeny Zachre. Megértem. – Ja és, valahova fel kellene írnom, hogy hétfőn ki kell menni elé a reptérre. – Alexxel váltottunk egy cinkos pillantást, mert azért annyira mégsem rossz a helyzet.

   Viszont alig tudom elhinni, hogy érzelmekről beszélgetek… PONT VELÜK! Hihetetlen. Ahhoz képest, hogy Alex is mindig komolytalan, tényleg kell lennie valami nagy megmunkáló erőnek ahhoz, hogyha ő is össze akarja őket hozni. Talán összejön nekünk majd valamikor. Mondjuk napok, hetek, hónapok… legrosszabb esetben évek múltán. Nem is értem, hogy csak ők ketten nem érzik a közöttük lebegő feszültséget? Méghozzá a pozitív erőket?!

-         Ott az iPhone-od, írd abba – valami nagyon elvette az egész, az már biztos.

-         Ó, tényleg! – gondolatban homlokon csaptam magam. Ez most egy kicsit fájt, Alexnek is úgyszintén, arcáról a megrökönyödést olvastam le, miközben Eric pötyögő ujjait bámulta.

-         Szóval… semmi mélyebb érzést nem érzel? – el sem hiszem, hogy Alex így nyíltan megkérdezte. Nem csak Saade pislogott hatalmasra tárt szemekkel, hanem én is.

-         He? – na igen, ennél több válaszra valahogy nem is számítottam. Teljesen átérzem, ennél többre én sem lettem volna képes, főleg, hogy csak úgy letámadtuk.

-         Majd visszatérünk rá. Van kajátok? – legyintett egyet jótét lélek barátom, majd a konyha felé pislogott.

-         Menjünk le, Molly biztosan csinál valamit – állt fel Eric mosolyogva, viszont a szemében még mindig láttam az értetlenséget. Na majd egyszer csak megvilágosodik, mindenképpen segítünk neki ebben. – Ha már az én káromra köt fogadásokat, főjön is a levében – vigyorodott el gonoszan. – Hé nem úgy volt, hogy ti nem értek rá? – mordult fel.

Hoppá! Na uzsgyi lefelé, még mielőtt ő kezd kifaggatni minket. Tényleg mindenki lemondta, hogy Eric és Amabel kettesben lehessenek. Ugye, hogy milyen nemes cselekedet tőlünk? Remélem jól használták ki az időt.